Népi bútorművészet

A lakóépület bútorzatának rendje

A bútorok külső formája, de különösen díszítése gyorsan változik a változó idők kordivatjának megfelelően, így a népi díszítőművészet is mindig ehhez igazodva alakult. Ám volt és van, ami lassabban változik. Az épület berendezésében legtöbbször olyan állandó szabályok érvényesültek a hagyományos népi kultúrában, melyeket a benne élők által végzett munka jellege, az életmód és főként a gyakran törvényerejű hagyomány határozott meg.

Néprajzi leírásokból tudjuk, hogy a parasztház szobájának berendezési jellegzetességeit tekintve több történeti korszakot különböztetünk meg. A legkorábbi az, amelyikben a falak mentén körben sárból rakott padkák húzódtak, és ezek egyaránt szolgáltak ülésre, alvásra, bizonyos ruházati cikkek tárolására (magyarán: rátették a ketyulát az adott felületre). A sárpadkát a későbbiekben földbe vert cölöpökön álló, hát nélküli padok váltották fel. A sár- és fapadok általánosabb használatát a múlt században a palócoknál, századunkban még a csángóknál lehetett megtalálni. A ház belső falánál helyezkedett el ebben az időben a tűzhely, és ide tették az alacsony asztalt. Ennek közepére olyan kerek nyílást vágtak, amelybe a bográcsot ereszthették, és így abból közösen ehettek. A falba szegeket vertek, és ezekre akasztották a lábbeliket, felső ruhaneműket, esetleg kisebb polcokon apróbb tárgyakat őriztek. A tető alá ácsolt gerendákra függesztett rudakra ugyancsak ruhák kerültek.

A középkor végén vagy az újkor elején a parasztszobán belül megindult a munka- és lakótér fokozatos elkülönülése. Ennek eredményeként a padok kezdtek háttérbe szorulni, helyüket újabb bútordarabok: asztal, láda, ágy, szék foglalták el. Ezek közül különös jelentőségre tett szert az asztal, mely a tüzelőhellyel ellentétes sarokba került. Kezdeti formája csupán földbe ütött négy lábon álló deszkalap lehetett, melyet később szorítottak ki a különböző stílusáramlatok jegyeit magukon viselő fiókos, kamarás asztalok. Az asztalt sarokra állított két pad vette körül, melyen a fő hely a házigazdát, mellette a legidősebb fiút illette meg. A háziasszony a tűzhely felőli oldalon kaphatott csak helyet, de a magyar nyelvterület jelentős részén az asszonyok, lányok étkezéskor nem ülhettek az asztalhoz, hanem kisszéken vagy a küszöbön a férfiak után fogyasztották el ebédjüket.

Az asztal térhódításával a szoba két részre oszlott. A tűzhely környékén kialakult a munkahely, ahol főztek, szükség szerint más kisebb-nagyobb munkát végeztek: faragás, kisebb szerszámok javítása, mosás stb. Az asztalt és környékét joggal nevezhetjük szent saroknak. Ezt az is mutatja, hogy a háznak ebbe a részébe építették be az építőáldozatot, mely koronként és területenként változott. Már a XI–XIII. századból ismerünk kakas építőáldozatot, mely ugyancsak az épület e sarka alól került elő. Előfordul kutya-, lókoponya elásása is, sőt az egyik legnagyszerűbb középkori eredetű balladában Kőműves Kelemenné hamvainak befalazásával erősítik meg a mindig leomló Déva várának falát. A ház belső sarkába kerülnek a katolikus vidékeken a falra akasztott szentképek, a menyasszonyi koszorú, esetleg kereszt és házioltár, továbbá búcsúhelyekről hozott szobrok. Protestáns vidékeken szabadsághősöket ábrázoló nyomatok, a házigazda katonakori képe, egy kis fali polcon a biblia, zsoltároskönyv, ponyvák, kalendáriumok, feljegyzések, hivatalos iratok. E falakra akasztják a legszebb tányérokat, úgy, hogy azok páronként kerüljenek egymás mellé.

Az ágyak, kétoldalt párhuzamosan helyezkednek el. Ezek közül az a legrangosabb, amelyik az asztallal szemben levő sarokban áll. Ezt a gazda és a felesége használja. A másik ágy az ezzel ellentétes sarokban, az ajtó mögött található, mely a fiatal házaspár hálóhelye. Az előbbi ágy és a tüzelő között helyezkedik el egy négy lábon álló deszkából rótt kicsi és kezdetleges ágyféle, melyen a gyermekek alusznak.

Az asztalt kerítő két pad végében egy-egy láda kap helyet, ebben a ruhaneműeket tartották. Ezt a múlt század második felében váltotta fel a három- vagy négyfiókos komót, sublót. E fölött helyezkedik el a kissé előredűlő tükör, és mögötte alkalmas hely kínálkozik könyvek, újságok, iratok elhelyezésére. A sublót tetejére emlékeket raknak: vásárfiát, mézeskalácsot, színes csuprokat, kis szobrokat, poharakat, feszületet, perselyt stb.

A padok ebben az elrendezési formában nagyon háttérbe szorultak, elvesztették sokoldalú funkciójukat. Elsősorban az asztalt kerítik, de előfordul, hogy az ágy elé is jut belőle egy. Ide sok helyen szívesebben tettek székeket, mégpedig kettőt, ritkább esetben hármat, mert ezeket étkezéskor az asztal üresen maradt két oldalához lehetett húzni. Ezt a beosztást legfeljebb még egy fali- vagy saroktéka egészítette ki, melyben könyvet, orvosságot, pálinkát, általában olyan dolgokat őriztek, amelyeket kívánatos volt zár alatt tartani.

Ha a házban két szoba volt a konyhától jobbra és balra, akkor ezeket azonos módon, nagyjából azonos bútorokkal rendezték be. Különbség csupán annyi, hogy a ritkán, csak vendégségkor használt tisztaszobába jobb, újabb, díszesebb bútorok kerültek.

Ez az egész magyar nyelvterületen általánosnak mondható sarokelrendezés a múlt század második felében kezdett megbomlani. Eddig a sarokban álló asztal két oldalán, az utca és az udvar felől vágtak egy-egy ablakot, így már kívülről is meg lehetett állapítani, hogy hol helyezkedik el a szent sarok. Ez a továbbiakban úgy fejlődött, hogy az utca felől egyenlő elosztásban két ablak került, és ekkor az asztalt ezek közé, az ajtóval szembe állították. Mögé a két pad helyett már csak egyetlen padláda került, melynek belseje ruhák raktározására szolgált, de szükség szerint alvásra is használták. Fölé a tükröt, tányérokat, képeket akasztották. Ezek egy része a párhuzamosan a falak mellé állított ágyak fölött kapott helyett, így a szent sarok lényegében megszűnt, illetve elemeinek egy része középre, a többi pedig két oldalra került.

Ebben a párhuzamos elrendezési formában az asztaltól jobbra és balra elhelyezkedő ágy végébe egy-egy ládát állítottak, vagy az ezt időben követő, ruha tárolására szolgáló fennálló bútordarabot (állószekrény, kredenc) helyezték. Ez az elrendezési mód egy fél évszázad alatt a sarkos elrendezést a nyelvterület legtöbb részén háttérbe szorította.

A konyha hagyományos elrendezéséről alig-alig beszélhetünk, mivel a magyar konyhában egészen a legutóbbi időkig kevés bútor akadt. Ezért archaikus vonásait a konyha jobban megőrizte, mint a lakószoba. Itt tovább megmaradtak a sárból formált építmények, melyek sütésre, főzésre szolgáltak. A konyhaeszközök legnagyobb részét meghatározott sorrendben a falra aggatták. A lassúbb fejlődés okát abban kell keresnünk, hogy a szobából való füstelvezetés rendszerint a konyhán át történt, mely fölé kéményt emeltek, így a konyha általában az épület többi részének fejlődésétől elmaradt, leboltozására és a füst teljes elvezetésére legkésőbb került sor.

A konyha első részében, az úgynevezett pitvarban, melynek ajtaja az udvarra nyílott, mutatkozott egyedül lehetőség bútordarabok elhelyezésére. Ezek közül egy alacsony lócát említhetünk meg, melyen a vizesedényeket tartották. A másik már sokkal inkább bútor, a konyhaedény tartására szolgáló tálas (kredenc), melynek felső részén korlátok mögé lehetett berakni a tálakat, alsó, szélesebb részében pedig a nagyobb méretű főzőedényeket tartották.

A legegyszerűbb népi bútorokat a faragáshoz értő parasztember maga is elkészítette, de már a középkortól kezdve tudunk asztaloscéhekről, bár ezek elsősorban nem a parasztok számára dolgoztak. A XVII–XVIII. századi mezővárosokban élő asztalosmesterek nagyobb részben a környékbeli parasztságot látták el, de mindig eleven kapcsolatot tartottak az urak számára dolgozó mesterekkel, sőt segéd korukban gyakran azoknál szolgáltak. A környező országokban tett vándorútjaik során nemcsak az új bútorformákat ismerték meg, hanem díszítménykincsüket is gyarapították.

Érdemes megkülönböztetnünk a festetlen, ma már régiségértékűnek számító régi paraszt bútort és az újabb keletű festett népi bútrokat - ezek összekapcsoldóló, de külön réteget képeznek a magyar bútorművészetben.

Antik parasztbútor

A magyar parasztbútorok legrégebbi rétege faragott, ácsolt technikával készült. Ezek elválnak a festett bútoroktól, melyek legkorábbi, kétségtelenül paraszti használatú darabjai a XVIII. századtól ismertek.

Az ácsolt láda, a szekrény készítésének több nagy központját ismerjük. Az egyik a Dunántúl délkeleti szögletében olyan formát fejlesztett ki, melynek szögletes fedele négy sarkán egy-egy szarv emelkedik ki. Díszítményei többnyire körzővel készültek, vagy vonalasak. Ezeket feketével színezték, más színezést csak elvétve, akkor is inkább az újabb darabokon láthatunk. A másik központ a Palócföld északkeleti része, az egykori Gömör megye. Itt már domború a fasarokra épített tető, melyről hiányzik a négy szarv. Díszítése mindig geometrikusán vésett. Néha találunk olyan háromszögletű emberábrázolásokat, melyeket fentebb a lőportartó szarvasagancsokon vagy pásztorfaragásokon figyelhettünk meg. A gömöriek készítményeit az Alföld különböző területeire vándorkereskedők szétszedve szállították. Székelyföldön ugyancsak ácsolták ezt a formát. Ez a legnagyobb múltú bútordarabunk, melynek kapcsolatát egészen az időszámításunk előtti időkig követhetjük.

Palócbútor

A palócok faragott bútordarabjai már korántsem látszanak ilyen réginek, és első készítőik a múlt század második felében feltehetően pásztorok lehettek. A szék, lóca váza puhafából készült, és abba helyezték el azokat az áttörtén faragott táblákat, melyek különböző jeleneteket ábrázolnak, így akad közöttük olyan, amelyik az erdőben legelésző szarvasokat mutatja, másik vadászjelenetek egész sorát vetíti elénk. A juhász ott tereli a nyáját, s közben dudáját fújja. Szívesen ábrázolják a katonát, huszárt, a honvédet, a magyar 1848-49. évi szabadságharc vitézeit. Néhány esetben az egymás után következő táblák áradó paraszti epikával egész történeteket mondanak el a történelmi korokról és harci dicsőségtől. Ritkábban a bölcsőket, az asztalok alsó oldalfalát, tányértartókat is díszítették ezen a módon - minden ilyen megmaradt régiség nemzeti hagyományunk értékékes részét képezi.

A Dunántúlon, különösen Bakonyban keményfából faragták a bútorokat, és legfeljebb egyszerű berakással díszítették azokat. Különösen kis-nemesi falvakban fordultak elő, hogy ezzel is hangsúlyozzák az úri osztályhoz való tartozásukat. Az erdélyi Kalotaszeg bútorai, melyek elkülönülnek környezetüktől, vésett díszítésűek. A díszítmények inkább geometrikus jellegűek, de olyan oldottabb formában, ami különleges jelleget kölcsönöz nekik.

Festett népi bútor

A festett bútorok mintakincse sok esetben az európai reneszánsz művészetben gyökerezik, így kétségtelen az a hatás, melyet a nagyobbrészt XVIII. századi, csak kisebb részben korábbi, református templomok karzat-, szószék- és mennyezetfestése gyakorolt a paraszti környezetben élő és működő, képzetlen, de tehetséges asztalosok művészetére. Ilyenekkel az egész magyar nyelvterületen találkozunk, de a virágos reneszánsz legszebb alkotásai Erdélyben találhatók. Az indák, virágok egy-egy kazettát töltenek meg, és bár a motívumok ismétlődnek, mégis mindegyik önálló alkotás. Kapcsolatukat a paraszti bútorokkal még nyilvánvalóbbá teszi az a tény, hogy a vándorló templomfestők szívesen vállalták egy-egy láda díszítését is, ami így már közvetlen mintául is szolgálhatott a helybeli asztalosok számára.

A magyar nyelvterületen számos festettbútor-készítő központ alakult ki. Ezek közül érdemes néhány jelentősebbet megemlíteni. A dunántúliak közül kiemeljük Komáromot, ahol a ládák elejét mélyítéssel faragták, és a központi motívum mellett a kisebb virágok, csokrok is helyet kaptak. Ezeket halvány, visszatartott színekkel festették. A ládák a dunai hajósok révén dél fele messze, sok esetben még a Balkánra is eljutottak. Maguk a komáromi mesterek, mint híres festők, nemcsak a dunántúli, hanem az alföldi templomok mennyezetét, padjait is sokfelé díszítették.

Az alföldi központok közül legjelentősebb és legnagyobb hatású Hódmezővásárhely, melynek motívumkincsét a legtöbb esetben a helyi református templom gazdag, késő reneszánsz jellegű díszítményeiből tudjuk levezetni. A bútorok alapja sötét, legtöbb esetben sötétkék, melyen elsősorban a piros virágok uralkodnak, helyenként halványabb sárga szegélyezéssel, míg a zöld levelek a sötét háttérbe csaknem teljesen beleolvadnak. A szomszédos békési bútorok színezése ezeknél élénkebb, de különösen az áttört díszítésű székek, padok különböznek a vásárhelyiektől. A gazdag faragások, áttörések mindig növényi jellegűek, és sok esetben barokk hatást figyelhetünk meg rajtuk.

A Felföldön a miskolci és az egri bútorfestés viszonylag közel áll egymáshoz. Legszínesebb darabjaik a múlt század második felében készültek. A barna vagy gyakrabban vörös alapszínre vörös-zöld-sárgafehér-kék tarka virágcsokor, illetve koszorú került. A virágok között gyakran búzakalászt is találunk, ami elsősorban e központ sajátossága. Az északkeletre fekvő Sátoraljaújhely paraszti bútorainak alapszíne fekete, ezen cserépből, ládából kinövő zöld-sárga-piros-kék csokor a központi motívum, más darabokon ezt fűzés helyettesíti. Itt még a két háború között is készültek festett bútorok.

Székelyföld, Erdély

Erdély sok asztalosközpontja közül is kiemelkedik a torockói gazdag díszítménykincse. Alapszíne többnyire sötét, elsősorban zöld, ritkábban kék vagy barna. A virágdíszítmények barokk–rokokó mintákat tükröznek, és kék-fehér-barna-vörös-narancssárga színben mindig az alaphoz igazodnak. A kompozíció meglehetősen kötött, és igyekeznek az egész felületet egységesen kitölteni.

A Székelyföld számos festettbútor-központja közül a vargyasi egyike a legrégebbieknek. Az egyik asztaloscsalád történetét sikerült csaknem a XVI. század végéig visszavezetni. A XIX. században gazdag, a reneszánszra emlékeztető piros-kék-sárga korsós csokrokat festettek a bútorokra, de gyakori a koszorú-, a füzér- és a madárábrázolás is. Itt is, akárcsak máshol, központi helyen tüntették fel a készítés évét. A vargyasi asztalosok még ma is festenek ládákat és más bútordarabokat.

Népi bútorok, parasztbútor